Flóra szemszöge
Eszméletlen boldog voltam. Justin felbukkant öt év múltán, és én még mindig ugyanazt a szeretetet érzem iránta, mint mikor tinilány voltam. Ezt lehetetlennek tartottam, mikor olvastam egy efféle könyvet, csak nevettem rajta. De most én voltam ebben a helyzetben, és már nem is tűnik olyan hihetetlennek.
Mikor megláttam mit vésett a homokba, a szívem eszméletlen dobogásba kezdett. Próbáltam magam nyugtatni, de nem sikerült, hiszen megkérte a kezem! Természetesen sokat nem kellett gondolkodnom a válaszon. Ha ennyi év után is komolyan gondolja, az nem lehet véletlen. Én pedig hiszek neki, mivel magam is ezt érzem. Szerelmet, ami végleg kiteljesedhet.
A "hozzám jössz?" kérdés alá egy kurta "nem"-et firkantottam, majd kíváncsian felnéztem Justin mogyoróbarna szemeibe, amik most megteltek értetlenséggel, szomorúsággal és elkeseredettséggel. A bánat, ami végül kiült az arcára az én szívemet is megtelítette ezzel érzéssel, így tennem kellett valamit. Nevetve meglöktem a vállát, majd a nyakába ugrottam. Karjaimat szorosan a tarkója köré fontam, és egy könnyed csókot leheltem az arcára.
- Hülye vagy? Ki nem menne hozzá a nagy Justin Bieberhöz? - viccelődtem vele, mire morcosan összefonta a karjait.
- Te most átvertél? Mindjárt visszavonom! - rázta a fejét, de végül boldog vigyor húzódott arcára, és ajkait az enyémekre nyomta. Addig csókolt, míg levegőhiány miatt szét kellett válnunk. Szapora lélegzetvételek között kinyögte a mondatot, ami megmosolyogtatott:
- Szóval... mikor lesz az esküvő?
3 év múlva
Nem hiszem el, hogy a tökéletesnek hitt házasságom eddig fajult. Itt ülök huszonöt évesen az ölemben a majdnem három éves gyerekemmel, akit nem tudtam másra bízni, és próbálom lenyugtatni magamat, hogy ne üvöltözzek a férjemmel a bíró előtt, aki a válásunkat vezeti. Mert bizony semmi sem volt olyan tökéletes, mint hittem. Az okok, amik miatt régebben is szakítottunk, ismét visszajöttek. A lányok meglátták benne a pénzes ,fiatal és jóképű fiatal pasit, ami miatt rögtön az ágyába ugrottak. Míg én békésen foglalkoztam otthon a lányunkkal. Nem tudom, hány lányt fektetett le, míg én terhesen vagy kismamaként otthon ültem, de azt hiszem, nem is akarom tudni a számot. Ha azt hittem, hogy megváltozott, hát tévedtem. Ugyan olyan nőcsábász, mint tinikorában.
- Az én gyerekem is! - kiáltott rám Justin, mikor a gyerek ügyét tárgyaltuk. Természetesen, semmiben nem értett egyet velem, mindig az ellenkezőjét állította. Persze számítottam rá.
- Nem akarom, hogy a magad képére formáld! Nem akarom, hogy ő is csak szédítse a lányokat, ha felnő! Rendes környezet kell neki, amiről példát vesz! Ha azt látja nap mint nap, hogy különböző nők fetrengenek az ágyadban, ezt fogja megtanulni, azt hiszi az a jó - próbáltam nyugodtan beszélni, hogy ezzel magamat is nyugtassam, na meg a kicsit. Láttam, hogy nem bírja már sokáig sírás nélkül. Ringattam a lábamon, hátha úgy dönt, elalszik.
- Kérem, tegyék félre az egyéni sérelmeiket! Koncentráljunk az ügyre! Tehát, Flóra azt mondja, hogy kéthetente egy hétvége?
*
A tárgyalás elhúzódott, én pedig a végére már kész idegi roncs voltam. Justin minden egyes szavával megnehezítette a tárgyalást, nem hagyta, hogy dűlőre jussunk. A környezet az én oldalamra, míg az anyagiak az övére álltak. Megkönnyebbülés volt, mikor a bíró végre lezárta az ügyet. A gyerekkel a kezemben siettem kifelé a tárgyaló teremből, ki akartam minél hamarabb jutni ebből a nyomasztó környezetből. Azt akartam, hogy Justin lépjen ki az életemből örökre, de ez nem lehetséges, hiszen összeköt minket a valami. A közös gyerekünk.
A hátamat az épület hideg falának nyomtam, és lehunytam a szemeimet. Vártam, hogy a fájdalom szorító érzése eltűnik a mellkasomból, de ez csaknem történt meg. Az ajtó viszont csapódott, és Justin felém fordította mogyorószín szemeit. Lassú léptekkel felém tartott, de még így is hamar ideért. A tekintetét először rám szegezte. Nem mondott semmit, csak nézett mélyen a szemeimbe. Tudtam, hogy egy részem még szereti, és mindig is fogja, de túl fájdalmas lenne a kapcsolatunkért harcolni.
- Találkozunk hétvégén, Lora! - simogatta meg a gyerekünk csöpp fejét, majd távozott fekete, sötétített üvegű autójával. Nem is sejtettem, hogy most látom utoljára.
Két óra múlva Pattie-től fogadtam hívást, amiben kétségbeesett hangon azt taglalta, hogy Justin autóbalesetet szenvedett, már beszállították a kórházba. Nem számított, hogy alig két órája váltunk el. A részem, amely szereti, felülkerekedett a többi érzésemen, és azonnal a kórházba irányított.
Remegő kezekkel toltam be az épület ajtaját, és rohantam az információs pulthoz, nyakamban a fiammal. Miután megkaptam az információt Justin hollétéről, már el is tűntem mindenfajta köszönés nélkül.
Pattie épp egy orvossal állt egy ajtó előtt. Az köpönyeges alak beszélt neki, a nő pedig lassan a szája elé emelte a kezét, majd szívszaggatóan zokogni kezdett. Egyetlen kérdést sem kellett feltennem ahhoz, hogy tudjam, mit közölt az orvos Pattie-vel. Egy gombóc keletkezett a torkomban, ami szinte megfojtott. A gyerekemet le kellett raknom a műanyagszékre, mert kicsúszott volna a remegő karjaim közül. A lábaimat alig éreztem, nem is tartottak meg sokáig. Lerogytam a frissen mosott padlóra, és a tenyerembe temettem a könnyektől nedves arcomat. A szívem majd kiszakadt a helyéről, úgy fájt. Összeomlottam legbelül, és nem akartam elhinni a körülöttem történteket.
Feltornáztam magamat, hogy aztán Pattie, a második anyám nyakába borulhassak. Ő az egyetlen gyermekét vesztette el, míg én "csak" a szerelmemet. Szerettem volna fájdalma egész részét magamra vállalni csak, hogy őt megkönnyítsem ettől. Még a gondolata sem fordult meg bennem, hogy elveszíthetem a fiamat, Pattie-nek viszont ezt át kell élnie.
Lehet akármilyen is Justin, az anyját teljes szívéből szerette. Ő volt a fiatalabb, mégis ő óvta mindentől Pattie-t. Ő pedig már nincs többé, hogy ezt magára vállalhassa. Ezért kell nekem, Justin utolsó rám ruházott akaratát teljesítenem. Vigyáznom kell az anyjára és a fiára, helyette is. Akármennyire piszkosul is fáj, nem szabad mutatnom, csak vigyáznom kell rájuk. Justin azért a részéért muszáj megtennem, amely szeretett engem. Mert tudom, hogy szeretett.
2 héttel később
A nyár szinte észrevétlenül fordult őszbe. Nem is vehettem észre, hiszen annyi dolgom volt. Délelőtt dolgoznom kellett, a délutánokat pedig Pattie-nél töltöttem. Ha beléptem a házába a falról rögtön Justin képe nézett vissza rám. Ezért is volt fájdalmas oda mindennap belépnem. A másik ok Pattie volt. Össze volt törve és a napok elteltével nem lett jobb, csak rosszabb. Egyedül, ami egy apró mosolyt tudott csalni az arcára, az a fiam volt. Mindennap elvittem hozzá, mert tudtam, hogy szüksége van rá. Míg ő a gyerekekkel játszott, én főztem, takarítottam és bevásároltam. Na meg Justin temetését szerveztem, mert azt is muszáj volt. A legjobbat akartam neki, akárhogy is álltunk. Megérdemli, mert végtére is, sokat tett érte.
Segítségemre egyedül Ryan Butler volt, aki a legjobb barátját vesztette el. Ő jobban ismerte Justin bővebb családját, így a levelek küldése az ő feladata volt. Készségesen tette a dolgát, így hamar készen lettünk mindennel. A kanadai temetésen való részvétel kivételével.
*
Nem bírtam a sok síró ember között. Nem akartam most megtörni, mikor a nagy részén már túl voltunk. A temetés után Pattie-vel kell lennem, támaszt nyújtani, nem még jobban belerángatni a szomorúságba.
Felnéztem az égre, amit szürke felhők tarkítottam, és vártam, hogy Justin mikor néz le rám, és küld még egy kicsit kitartást. De nem jött semmi lelki erő, csak egy esőcsepp pottyant az orromra. Jó vicc, Justin Drew Bieber, jó vicc! Itt hagytál, és még csak segítséget sem nyújtasz... Szégyelld magad!
Sok-sok perc múlva azt vettem észre, hogy a tömeg oszlani kezdett. Pattie-t kezdtem el kutatni a szemeimmel, de láttam, hogy Justin apjával folytat beszélgetést, így inkább nem zavartam. Odaoldalogtam a friss földhalomhoz, majd letettem elé a lányunkat. Görcsösen szorongatta az egyik kezével az ujjamat, a másikkal meg a virágot tartotta, amit később a sírra rakott nagy üggyel-bajjal.
- Szeretlek, Papa! - motyogta, mire nekem könnyek szöktek a szemembe. Kezével "pá-pá-t" intett a kereszt felé, én pedig letöröltem egy könnyemet. Felkaptam a kislányt, és távoztam a földhalomtól, ami egykori szerelmemet rejti maga alatt.
* * *
Mikor a sír kész lett, első dolgom volt kimenni. A fiam bölcsődébe volt, én meg kivettem egy szabadnapot. Vásároltam egy szép virágot, ami tudtam, hogy Justin kedvence volt. Egyből odataláltam, mert álmomban sokszor jártam ott. Hogy őszinte legyek, más nem is volt az álmaimban.
Letérdeltem az esőtől sáros földre, egyenesen a márványtábla elé. A sírkőre fektettem a virágot, amit hoztam, majd egy szomorú mosoly jelent meg az arcomon.
- Azt mondtad, eljössz hétvégén. Átvertél minket - ráztam meg a fejemet rosszallóan, miközben a kezemet a márványra vezettem. - De tudod mit? Megbocsájtok neked, mint mindig, de most van egy feltételem. Ha betartod, el van felejtve, rendben? Tehát, egyet kérek csak. Te se felejts el sose! Ha egyszer találkozunk még, talán a Mennyben, akkor ismerj meg, kérlek! Ezt az egyet szeretném csak.
Nem vettem észre, ahogy a könnyeim folyni kezdtek az arcomon, egyenesen a sírkőre. De most nem zavart, hiszen egyedül voltam.
Hosszú percek múltál álltam csak fel a földről. Indulás előtt még megszemléltem sírkő feliratát. Egy kis fotó alatt az alábbiak álltak:
" Justin Drew Bieber
1994 - 2019
Gyermek, Testvér, Apa, Szerető
Nyugodjék békében! "
1994 - 2019
Gyermek, Testvér, Apa, Szerető
Nyugodjék békében! "
Egy utolsó pillantást vetettem a kőre, majd ismét felnéztem a szürke színekben pompázó felhőkre.
- Vigyázok rájuk, ígérem! Cserébe te csak vigyázz rám! Hiányzol. Szia, Justin!
______________________________________________________________________
Na, két és fél év után csak összejött! Bár valószínűleg senki nincs itt, késztetést éreztem, hogy ezt megírjam. Így tehát végleg le lett zárva Flóra és Justin története. ♥
xx Dóri / Dodokacsa
